— Ön ismert alakja annak a hazai iparnak, ami az elmúlt húsz évben hatalmas átalakuláson ment át. Hogyan lehet értékeli ezt a húsz évet az ipar, elsősorban az önök által képviselt ágazat szempontjából?

— Nagyon nehéz kérdést tett fel, amin viszont magunk is állandóan rágódunk, hiszen mindig az jut az ember eszébe, hogy lehetett volna-e másként, és hogyan lehetett volna. Az élet úgy hozta, hogy 2000 januárjától a Magyar Alumínium Zrt.-nek van egy szlovén leányvállalata. Ezen keresztül már a korábbi időtől is, hiszen kapcsolatunk az előző három évben is volt már ezzel a céggel, figyelem a szlovén gazdaságpolitikát is. Ebben a vonatkozásban is jól tudom vizsgálni a magyarországi történéseket, és hogy mit lehetett volna csinálni. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy a rendszerváltásra az ipar szempontjából egy rendkívül legyengült állapotban került sor. Emiatt az a másfél millió munkahely, ami megszűnt, döntően, szinte kilencven százalékban ipari dolgozókat érintett.

Ez egy akkora csapás volt a magyar iparra, a magyar foglalkoztatásra, amit azóta sem hevert ki az ország. Ez az első megállapításom. A második, és ezt rendkívül kritikusan szeretném megfogalmazni azzal a gazdaságpolitikával szemben, amit nem túl pontosan, de neoliberális gazdaságpolitikának nevezünk, az az illúzió, hogy majd a külföldi tőke felépíti Magyarországot, rendkívül hibás szemlélet volt. Ennek egyik alpontja volt az, hogy hitelből fel lehet építeni az országot. Hogyha szabad úgy fogalmaznom, ez Fekete János gazdaságpolitikájának a folytatása neoliberális köntösben. Ez vezetett a súlyos adóssághoz. Emlékszem, annak idején a külföldi privatizáció lelkes bajnokai azt mondták, hogy azért kell készpénzért privatizálni, mert Magyarországon nincs megtakarítás, pénzre van szükség. Na jó, de a privatizációk során befolyt bevételek is eltűntek azóta. Viszont nem alakult ki egy olyan erős, egységes magyar tulajdonososztály, mint akár Csehországban, Lengyelországban, hogy Oroszországról és más országokról ne is beszéljünk, például Romániáról. Tehát kipukkadt ez az úgynevezett magyar modell. Az iparnak az a része, amely végterméket szállít, amely innovációval telített, saját termékkel, saját vertikummal rendelkezik, azt lehet mondani, lényegében megsemmisült.

— Közben azonban jelentős beruházások is megvalósultak Magyarországon...

— Nyilván van egy multinacionális kézben lévő ipar, amely elsősorban beszállítói ipar. Nem akarom ezt sem lebecsülni, ez is nagyon fontos, ennek is lehetnek leágazásai, ez is fontos a régió, a foglalkoztatás szempontjából. De azért a régi magyar iparnak voltak zászlóshajói, amelyek sajnos nem nagyon maradtak meg. Nincs nemzeti ipar, nincs jelentős nemzeti beszállítói kör, ez is oka a kkv-k, kis- és középvállalkozások gyengeségének: nincsenek meg azok az integráló nagyvállalatok, amelyek korábban megvoltak. Most tulajdonképpen csak kármentésről lehet beszélni, vigyázni kell arra, ami megmaradt, hogy meg ne semmisüljön. Azért ne felejtsük el, hogy nemcsak a rendszerváltás környékén tizedelődött meg a magyar ipar, hanem a kétezres években is, amikor a forint rendkívüli megerősödése miatt az exportáló vállalatok tönkrementek.

Az energiaigényes iparágakat különösen érintette az a hibás energiapolitika, ami megint csak abból következett, hogy eladták az energiaszektort, magas osztalékot garantáltak az ott megjelenő szereplőknek, aminek az árát a keresztfinanszírozáson keresztül tulajdonképpen a nagyvállalatok és az energiaigényes vállalatok fizették meg. Emiatt is nagyon sok vállalat ment tönkre. És ne felejtsük el a másfél-két évvel ezelőtt kezdődött világgazdasági válságot, ami tovább tizedelte a vállalatokat. Azt gondolom, hogy nagyon komoly gazdaságpolitikai hibák történtek, amelyeknek a kijavítása csak patrióta gazdaságpolitikával képzelhető el. Nem ugyanaz a starthelyzet azonban, mintha húsz évvel ezelőtt már egy átgondolt koncepció szerint csináltuk volna ugyanezt. Az esélyek lényegesen rosszabbak, hiszen például 2000-2001-ben Magyarország egy szinten volt Szlovéniával. Ők 2007-ben az eurózónába kerültek, mi pedig 2007-ben a csőd szélére. Tehát van mit javítani a magyar gazdaságpolitika terén.

— Azt mondta, hogy patrióta gazdaságpolitikára van szükség, ugyanakkor az EU a szabadpiac elvét vallja. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni?

— Így van, azt gondolom, nem annyira a kijelentések a fontosak, hanem a cselekedetek. Nagyon sokan hangoztatták már a patrióta gazdaságpolitika szükségességét, de valójában nem történt semmi. Szerintem fel kell hagyni az ide jövő multivállalatok rendkívüli támogatásával, a támogatásoknak több mint kilencven százalékát ők kapják. El kell indítani egy kkv-programot, ennek ma már vannak jelei az adópolitikában és a támogatáspolitikában. Szerintem az is egy nagyon fontos szándék, hogy az európai uniós támogatásokat ne csak infrastrukturális és szociális projektekre fordítsák, hanem meg kell próbálni a versenyképesség javítására, és a kkv-szektor felé irányítani. Ezen túlmenően, bár nagyon nehéz feladat, mert az egyensúlyt is meg kell tartani, de a növekedés irányába mutató gazdaságösztönző lépéseket kell tenni. Úgy néz ki, hogy a költségvetési hiányt kőbe vésettnek tekinthetjük az IMF-fel kötött megállapodás alapján, viszont minden élénkítő, adócsökkentő csomag nyilvánvalóan költségvetési kieséssel jár. Tehát egy rendkívül keskeny pallón kell az új kormánynak egyensúlyoznia. Ugyanakkor azokra az intézkedésekre feltétlenül szükség van, amelyek a kkv-szektort, a magyar tulajdonú vállalkozásokat úgy erősítik, hogy a hátrányukat megszüntetik a közbeszerzés, az energiapolitika, egyáltalán a gazdaságpolitika, adópolitika terén. És van még egy nagyon fontos dolog: az innováció területén valami fordulatot kell elérni, mert Európában általában az országok a kutatás-fejlesztésre eleve kisebb összeget fordítanak, mint a nagy versenytársak, de Magyarország ezen a téren is az utolsók között kullog. És azt is meg kell említeni, hogy a foglalkoztatás érdekében Magyarország nem mondhat le olyan hagyományos szakmákról, mint például a bányászat-kohászat, mert ez összefügg a regionális politika lehetőségeivel is.

— Pécsett, a 13. Európai Bányász-Kohász Találkozó megfogalmaztak egy olyan memorandumot, amely ajánlásokat tartalmaz az EU felé, hogyan lehetne a kohászatot-bányászatot fenntartható fejlődési pályára állítani. Versenyhátrányba kerültek ezek az iparágak más kontinensekhez, például a távol-keleti országokhoz képest.

— Nagyon érdekes konferenciát szerveztünk Pécsett az említett esemény keretében, ahol az volt szerintem újszerű, hogy egyrészt az Európai Uniótól is jöttek előadók, akik az unió perspektívájából ábrázolták a helyzetet, a magyar előadók pedig a magyarországi bányászat-kohászat helyzetét ebben az összefüggésben tekintették át. Majd egy hosszas vita után, persze ez elő volt készítve, egy memorandumot fogadtunk el, amelyet eljuttattunk az országgyűlési képviselőknek, és a magyar európai parlamenti képviselőknek is. Európa úgy járt, ahogy részben Amerika is, túlságosan engedtük, hogy az ipar átmenjen a fejlődő országokba, elsősorban Ázsiába, de nem csak oda. A BRIC államok, Oroszország, Brazília, Kína és India, és más jelentős ázsiai országok is az iparral, a beszállítási lehetőségekkel tudtak feljönni. Európa pedig, ha úgy tetszik, ipartalanodik. Ennek a legjobban a levét a bányászat és a kohászat itta meg Európában, és ez, megítélésem szerint, három problémára vezethető vissza. Az egyik az, hogy az Európai Bizottság jóval korábban úgy döntött, ezeket az iparágakat nem lehet támogatni. A második, hogy ezek az iparágak nem pályázhatnak európai uniós forrásokra, és a harmadik, hogy a klímapolitikában és a környezetvédelemben Európa úgy gondolta, hogy éltanuló szerepet játszik. Ez önmagában nagyon helyes volna, ha a többiek követnék. Viszont Európa, amelynek korlátozottak a lehetőségei, erőforráshiányban szenved mind az alapanyagok, mind az energiahordozók tekintetében, lényegesen rosszabb helyzetben van, mint bármelyik tengerentúli vetélytársa, vagy akár Oroszország, nem teheti meg azt, hogy egyoldalú szigorító intézkedéseket tesz, amit a többiek nem követnek. Közismert, hogy Európának így is van egy szociális deficitje, hiszen sokkal több szociális költség jelenik meg az európai termelők költségvetésében, mint másutt. És most már van egy költségvetési, sőt egy klímapolitikai deficitje is. Mi azt mondjuk, hogy lehet a klímapolitikában ambiciózusabb célokat megfogalmazni, de az a feltétele, hogy mindenki vállalja a maga részét. Tehát Kína, India, Brazília, Oroszország vagy az Egyesült Államok is. Másrészt pedig: lehet ilyen célokat kitűzni, de ennek van fejlesztési ára. Ezeket a fejlesztési költségeket ebben az éles világgazdasági versenyben ez az ágazat nem tudja kitermelni. Tehát ha kisebb CO2-kibocsátást akarunk, akkor lehetőséget kell adni a bányászat és a kohászat számára az európai uniós pályázati pénzekhez való hozzájutáshoz. Hiszen egyébként a fejlesztések nem térülnek meg, illetve nem finanszírozzák a pénzintézetek, bankok ezeket fejlesztéseket. Tehát a versenyhátrány okán és a jövő szempontjából rá akarjuk ébreszteni nemcsak a magyar, hanem az európai uniós képviselőket is, ha Európa továbbhalad ezen az úton, akkor a megmaradt, ma még kétségtelenül versenyképes bányászatát, kohászatát is elvesztheti. Azt gondolom, hogyha Európa észhez tér, és ezeket a kérdéseket végiggondolja, akkor a ma kétségtelenül élen járó vállalati körét nemcsak megerősíteni tudja, hanem talán még szélesíteni is. És ez a foglalkoztatás és a regionális politika szempontjából is fontos, mert ne felejtsük el, hogy Magyarországnak a depressziós részei még mindig ott vannak, ahol korábban jelentős bányászat és kohászat volt, és ilyen jellegű problémával már Európa is szembesült. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a régióknak a fellendülését nem lehet csak a high-tech iparágakra alapozni, kell olyan foglalkoztatást is teremtő iparágakban is gondolkodni, mint akár bányanyitás. Magyarország esetében még egy speciális tényezőről beszélhetünk, amelyre szintén rámutattunk a memorandumban. Panaszkodunk, hogy nagyon nagy a függés az importált energiától. Ugyanakkor meg kell nézni, hogy ami Magyarországon rendelkezésre áll, abból hogyan lehetne nagyobb mértékben energiát termelni. Hatalmas lignitvagyonunk van, még mindig van jó minőségű feketeszenünk Mecsek térségében. Tehát ha azt akarjuk, hogy a függésünk ne legyen ilyen erős a külső országoktól, akkor lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a hazai nyersanyagokra építve is alakítsuk az energiapolitikát.

— Ön tíz éve elnöke az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek, hogyan tekint vissza erre az időszakra?

Nagyon szép és nehéz időszak volt. A nehézségeket az okozta, és ez nem 2000-ben, megválasztásomkor indult, hogy meggyengültek a hazai bányászati és kohászati vállalatok, és így meggyengült a társadalmi szervezetek támogatása is. És bizonyos értelemben a szakma megfáradt abba a sok-sok küzdelembe, ami az ágazat fenntartásához szükséges volt. Ugyanakkor a szépsége az itt folyó munkának az volt, hogy az egyesület működéséhez egy új filozófiát kellett kitalálni, stabil bevételekre volt szükség, támogató vállalatokra, magánszemélyekre, tagokra. Egy olyan koncepcióváltásra, amely szerint az egyesület vezetésének a feladata a menedzselés, a feltételrendszer biztosítása, az egyesületi életnek, a selmeci, szakmai hagyományok ápolásának, a tudományosság művelésének színterei pedig az egyesület különböző szakosztályai, és vidéki szervezetei legyenek. Azt gondolom, hogy ez a filozófia teljes mértékben bizonyított, az egyesület felküzdötte magát oda, hogy negyedik-ötödik helyen vagyunk a hasonló műszaki tudományos egyesületek között a költségvetést illetően, ami messze jobb annál, amit az iparági háttér mutat. Rengeteg új tagvállalatot tudtunk megnyerni a mozgalom számára, de szót értettünk, ha nem is könnyen, a multinacionális vállalatokkal is, amelyek közismerten nem nagyon támogatják a magyar tudományos életet, a magyar szakmai szervezeteket. És a nemzetközi kapcsolatokban is sikerült markáns súlypontokat kialakítani.

— Úgy döntött, hogy átadja a stafétabotot. Miért?

— A tíz év szép volt, és elég is volt. Egyesületünkben az átlag életkor hatvanöt év fölött van, fiatalítani szerettem volna, és úgy gondoltam, hogy most már jöjjenek mások. Nem kért erre senki, saját elhatározásból teszem. Háromszor választottak meg az egyesület elnökének, ami óriási megtiszteltetés. A kollégák bányászták elő a múltból, hogy az egyesület fennállása, 1892 óta az egyik leghosszabb ideig lehettem elnök a tagság bizalmából.

— Milyen marad a kapcsolata az egyesülettel?

— Az alapszabályunkban van egy lehetőség, amivel az egyesület eddigi életében mindössze háromszor éltek, hogy tiszteleti elnököt is lehet választani. Közfelkiáltással a pécsi közgyűlésen megválasztottak tiszteleti elnöknek. Nagy elismerés, és nagyon köszönöm a tagságnak. Emellett a Magyar Alumínium Zrt. továbbra is jeles támogatója marad a bányász-kohász egyesületnek, tulajdonostársam, Petrusz Béla pedig a fémkohászati szakosztálynak viszi tovább alelnöki szinten a vezetését. Ez a hármas garanciája annak, hogy nem szakadok el az egyesülettől, háttérember szeretnék maradni, nem az a célom és feladatom, hogy szerepeljek, hiszen az az új elnöké lesz. Az enyém, hogy a támogatók köre ne csökkenjen, lehetőleg növekedjen, szót szeretnénk érteni az új kormánnyal is, szakmai kérdéseket szeretnénk továbbvinni. Nyilván a saját civil foglalkozásomból adódóan is kell, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzam. Azt gondolom: meg fogom találni, hogyan tudom ebben a formában is segíteni az egyesület életét.

Kőhalmi Kálmán, Szente Tünde

 

Dr. Tolnay Lajos 1971-ben végzett a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Kohómérnöki Karán, majd 1974-ben Budapesten a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett mérnök-közgazdász diplomát. A Lenin Kohászati Műveknél acélgyártó gyakornokként kezdett, s elnök-vezérigazgatóként került el onnan.

1992–93-ban a Dunaferr Kereskedőház Kft. ügyvezető igazgatója. Később magánvállalkozó lett. Néhány év kihagyás után visszakerült az iparba, de már az alumíniumiparba. 1997 óta a Magyar Alumínium Zrt. igazgatóságának elnöke.

1990-től 1994-ig a Magyar Gazdasági Kamara elnöke, majd 1995-ben az akkor megalakuló Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökévé választják, a tisztet 2000-ig tölti be.

2000-től 2010 őszéig az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület elnöke.